Ava Summers

© credit
« SUMMERS, AVA »

→ YESTERDAY I DIED, TOMORROW'S BLEEDING



- Mi az isten?? De hiszen az egy…az egy…
- Nem találod a szavakat? Na ez sem gyakran fordul elő.
- Porter, befognád? Úgy nézett ki, mint egy nő és egy keselyű keresztezése…
- Elmés meglátás! Hárpiának hívják – eddig nem sok figyelmet szenteltem a sérült karral a földön fekvő Porter mellett kényelmesen a falat támasztó fiúnak, de nem is adott rá különösebb indokot. Láthatólag haja szála sem görbült, nem úgy, mint Porternek, akivel egyébként is gyakorta látom, noha mindig is fura figurának tartottam. Nos, ennyit Porterről és a barátairól engem leszámítva, most már egészen biztos bolondnak tartom a gyereket.
- Hárpia? Ugyan már, ilyesmi csak a mesékben létezik – legalábbis kitartóan győzködhetem magam az igazamról, de az azzal járna, hogy inkább abban hiszek, hallucináltam az imént, és semmiféle óriási, női-szerű arccal rendelkező, széles szárnyú madár nem támadt a barátomra, és merő véletlenségből nem hajtott neki az…izének egy rendőrautó, és nem nyüzsögtek mellettünk az autóból kiszálló rendőrtisztek olyan kérdésekkel, hogy nem loptak-e el tőlünk semmit. Abszurdabb napom nem hiszem, hogy volt már életemben. Az egész kísértetiesen kezdett hasonlítani valami átverős műsorra. Az egyetlen ember, akinek nem voltak különösebb kérdései, de még zavartnak sem volt mondható, az Homer volt. Nos, kezdjük azzal, hogy ki az aki Homernak nevezi el a gyerekét? Akaratlanul is az örök sárga, örök klasszikus Homer Simpsonra asszociálok róla, noha semmi sárga nincs benne – épp csak a tartása és a járása olyan, mintha állandóan egy a tengeren hánykolódó hajón járna, nem pedig a szilárd talajon. Ez önmagában még nem lenne különös, és gyanakvásra sem adna okot. A rendőrök távozása után azonban most már úgy nézek rá, mintha ez az egész az ő hibája lett volna, hogy teljesen nonszensz dolgok történnek San Francisco kellős közepén, az én barátommal, akivel úgy volt ezen a szent helyen találkozunk.
- A mesékben. És a valóságban. Már ha látjátok a valóságot – Homer mindezt megint olyan tökéletes evidenciával jelenti ki, mintha kutya kötelességünk lenne érteni, hogy mégis miről hadovál.
- Gyere, menjünk innen, ki kéne tisztítani a vágást a karodon… - megsemmisítő pillantást vetek Homerra, és a kezemet nyújtom Porternek, hogy felsegítsem a földről, a vértől és felhorzsolódott bőrtől észre sem véve, hogy a puszta érintésemtől szépen lassan elkezd összehúzódni a vágás a fiú karján - Jól vagy? – kérdezem aztán immár szemtől szemben állva vele, gyorsan végigmérve még egyszer.
- Nem olyan vészes, nem is fáj annyira – megrázza magát, mintha hideg szaladt volna végig a hátán.
- Jól van, jól van, csináljatok csak úgy, mintha itt sem lennék! Hé, várjatok! Senki nem akarja hallani a magyarázatot? – Homer lelkesen beszél hozzánk még akkor is, amikor határozott léptekkel megindulok visszafelé az utcán, Porterék épp csak a sarkon túl laknak, talán jobb lenne, ha nem ma mennénk el abba az új kávézóba…
- Nem érdekel a hülyeséged Homer, hagyj már békén minket! – persze lerázhatatlan. Mindig is az volt. A legváratlanabb pillanatokban szokott feltűnni, és még azzal sem lehet lerázni, ha azzal riogatom, én most szerelmet fogok vallani Porternek és megismerkedik a nyelvünk egymással közelebbről is. Persze ilyesmit sosem tennék. És ezt sajnos már ő is tudja. Valami újat kéne kitalálnom…
- Ugyan már! Dugjátok csak a homokba a fejeteket, de láttátok mindketten! A rendőrök pedig nem látták, ami szintén elég nyilvánvaló, ha csak egy csöpp kis ész is szorult belétek, és bár nem minden félvér mondhatja ezt el magáról –
- Félvér ám a jó édes –
- Igenis, félvér! – Homer bevág elénk, Porter a karját igyekszik megszabadítani a vértől egy meglehetősen szánni való küllemű zsebkendővel, és legnagyobb bánatomra úgy tűnik őt jobban érdekli a magyarázat minderre a képtelenségre, mint engem. Én reális embernek tartom magam. Épp elég képtelenség az életemben az anyám, aki képtelen megülni a fenekén, és úgy járja a világot, mint valami modernkori Columbus, mintha lenne még új, felfedezésre váró földrész.
- Hogy érted azt, hogy a rendőrök nem látták…? – Porter rettentő éleselméjűségről tanúbizonyságot téve teszi fel a kérdést, az ajkaimat pedig hangos sóhaj hagyja el.
- Süket is vagy? Valamiért az volt a benyomásuk, hogy ki akartak rabolni, és a felbukkanásuk elijesztette a delikvenseket…
- Pontosan. A köd miatt.
- De hát nincs is köd, hétágra süt a nap…
- Az istenekre, de lassúak vagytok…! – Homer úgy forgatja a szemeit, mintha egyértelmű lenne, miről beszél, de ahogy ránk néz, és minden bizonnyal semmi egyebet nem lát az arcunkon, mint teljes és tökéletes megdöbbenést, akkor nagy kegyesen folytatja – A Köd. Elrejti az egyszerű, halandó emberek szemei elől azt, amit nem szabad látniuk. Ti viszont nem vagytok egyszerű, halandó emberek, és akár bevalljátok, akár nem, láttatok már ehhez hasonló furcsaságokat…mint a küklopsz, aki a Golden Gate parkban ólálkodik állandóan a tónál? Tudod, a fickó, akinek egy szeme van. Mindig csak azt hitted képzelődsz, ugye Porter? – sanda oldalpillantást vetek a barátomra, aki nem igyekszik letagadni a dolgot – legnagyobb meglepetésemre – Vagy – folytatja Homer most már egyenest vidáman – A madarak, amik fémnek néznek ki a nénikéd ereszén, Ava?
- Homer, ez életed legnagyobb hülyesége – vágom rá kényelmetlenül feszengve, ugyanakkor kénytelen vagyok kételkedni saját tagadásomban. Azok a madarak állandóan a frászt hozzák rám. Csak ülnek az ereszen és figyelnek. Egyszer egy nekirepült az ablaknak, és olyan hangja volt, mintha a serpenyőt vágtam volna az üvegnek. Azt hittem menten be fog törni, de Lilah néném csak kinevetett - Mégis mik lennénk, ha nem emberek?
- Kiváló kérdés! Félistenek, természetesen. Egy halandó és egy isten leszármazottai.
 
Három éve történt. Három éve, hogy az életem fenekestül felfordult egy idióta, eltévedt hárpia miatt, és Homer miatt, aki egyébként szatír és kecskelábai vannak, és most már kinőttek a szarvai is. Homer miatt, akinek szerintem az elsők között sikerült szót belém fojtania, és aki meggyógyítatta velem Porter sérülését, hogy bebizonyítsa, nem hazudik. Homer miatt, aki egy hónap múlva átnavigált minket New York államba. A Félvér Táborba.
Nem, nem viccelek. Az én idióta, csélcsap, szétszórt, hiperaktív anyám pontosan tizennyolc évvel ezelőtt találkozott egy férfival, aki nem halandó volt. Hanem isten. Ma már azt is tudom, hogy Apollón. Homer pedig a szatír, aki vagy tíz éves korom óta figyelt engem is, és Portert is, aki egyáltalán nem véletlenül került ugyanabba a gimibe, ahova én.
Egyetlen nap alatt minden, amit a világról hittél, és az életedről gondoltál ködbe veszhet. Minden, amit akartál, minden, amit terveztél füstbe mehet. Hirtelen egészen máshogy láttam anyát – aki mindig űz, kerget valamit, országokon, tengereken, kontinenseken át. A nénikémet, aki gyakorlatilag helyette nevelt fel a férjével, George-dzsal. Az egyszerű kis házunkat a völgyben, az iskolát, a tanáraimat, az álmomat, hogy esetleg egyszer majd orvos leszek.
Igen, pont úgy, mint a filmekben. Pontosan úgy. Leszámítva, hogy ha mindez veled történik, a valóságban egyáltalán nem olyan izgalmas. Először ijesztő. A csoda csak később jön…