Trouble in the shadows

Szombat délután van. Nálunk, a táborban ez egyenlő egy kis sziesztával, ha a bungalótársaink minden rájuk kiszabott feladatot elvégeztek; természetesen a legnagyobb odafigyeléssel. Engem pár féltestvéremmel egyetemben a konyhába küldtek. Segítenem kellett a nimfáknak "főzni". Ah, a főzés... ez az egyik legutálatosabb dolog a világon, hisz még egy normális szalonnás rántottát sem tudok összeütni anélkül, hogy fel ne lapoznék valamilyen szakácskönyvet. Véleményem szerint, ez egészen rendben van. Már hét éves korom óta főznek ránk a nimfák, így semmi szükségem nem volt arra, hogy magamnak készítsek valami harapnivalót - amitől remélhetőleg senki nem dobja fel a talpát, vagy nem kap ételmérgezést.

Hogyan is tölti egy átlagos, illetve... khm... nem Olyan átlagos hérosz a szabadidejét? Néha kardforgatással, esetleg olvasással, néha pedig alvással. A legtöbbünk persze itt hagyna csapot-papot, és belevetné magát a new yorki életbe, hogy, nos, kikapcsolódhasson azáltal, hogy nem kell folyton ugyanazokat az arcokat látniuk. Természetesen ez a lehetőség nem mindenkinek adatik meg. Kint ugyanis rengeteg szörny hemzseg, kik arra a pillanatra várnak, hogy lecsaphassanak ránk abban a pillanatban, amikor mi a legkevésbé számítanánk rá. Ennél fogva pedig muszáj kérnünk valamelyik vezető, például Mr. D. vagy Kheirón engedélyét. Valamennyiüket elutasítják, míg mások "kérvényébe" gondolkodás nélkül beleegyeznek, mondván, ő úgyis megtudná védeni magát. Nos, tehát így kerültem ki én is a belváros forgatagába.
Még nem volt tervem azzal kapcsolatban, pontosan mit is fogok csinálni három órán át. Amikor beértem, csak mentem, mentem és mentem. Nem volt pontos úti célom. Csak hagytam, hogy a lábaim vigyenek valamerre, miközben a zenelejátszómból hangzó számok ütemére lépkedtem. Igazán boldog voltam, amit az arcomon elterülő mosoly is alátámaszthatott. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kisgyerek, akit a szülei először elvittek Disneylandbe vagy egy hatalmas csokoládégyárba.
Közel félórányi séta után megtorpantam egy téren, s szememmel körbepásztáztam a kirakatokat. Cukrászdák, vendéglők, ruhaüzletek s könyvesboltok tömkelege állt a rendelkezésemre, hogy még varázslatosabbá tegyék a mai napomat.
Nyelvem hegyével megnyaltam az ajkamat a túlcukrozott sütemények gondolatára. Igaz, nem vagyok túlságosan édesszájú, de egy kis csokis-mogyorós drazsénak senki sem tudna ellenállni. Így bementem az első boltba, s vettem egy zacskóval, miközben azon gondolkodtam, hova tovább.
Kecsegtetőnek tűnt az az ötlet, hogy bemenjek egy ruhaüzletbe, viszont a gondolat, hogy valószínűleg az összes zsúfolásig lesz, és hogy a legtöbbet göncöt ki kellene próbálnom, elrémisztett ettől az egésztől. Egyszerűen gyűlölöm, amikor az ezekhez hasonló kis üzletekben maximum két próbafülke van, és túlbuzgón beviszem magammal a "fél üzletet", kinn pedig az ostoba szőke libák őrjöngenek, hogy "Jaj már, ez nem volt benne a terveimben! Így el fogok késni a mani-pediről!" Utálom az ilyesfajta nőket; az Aphrodité lányokkal is alighogy kijövök.
Azt hiszem, egyéb lehetőség híján, betértem a cukrászdával szembeni könyves üzletbe, melynek kirakatára rengeteg matrica volt felragasztva azt jelezve, hogy a héten minden könyv féláron van.
"Remek, "- gondoltam magamban - ", ez az én napom!"
Nagy léptekkel besétáltam, miközben a drazsémat majszoltam. A történelem könyveknél kezdtem a keresgélést, bár talán feleslegesen, hisz a táborbéli könyvtárban zsúfolásig vannak a polcok az ilyesfajta témájú könyvekkel.
Tovább menvén megakadt a szemem egy vaskos köteten. Építészeti remekművek, hirdette a címe. Belelapoztam. Telistele voltak képekkel, hosszas leírásokkal és pontos rajzokkal. Gyorsan összecsaptam.
"Kell nekem!" - suhant át az agyamon, majd anélkül, hogy esetleg alaposabban körülnézzek, a pénztárhoz rohantam, hogy kifizessem. Egészen jó napot fogtam ki egy újabb alkotás beszerzésére, hisz ilyen akció mellett lehetetlenség lett volna nem el vinni.
Kifelé menet tekintetemmel körbepásztáztam a teret. Egy üres pad után kutattam, majd mihelyst megtaláltam, mosolyogva odasétáltam. Leültem. Kezembe vettem a legújabb szerzeményemet, s lapozni kezdtem, miközben a zenelejátszó erősségét háttérzenévé varázsoltam.

A könyvembe beletemetkezve teljesen elfeledkeztem az időről és a körülöttem zajló eseményekről. Felvontam a tekintetem és az egyik épület falára felerősített digitális órára sandítottam. Fél órával múlt három. Még mindig van két órám, hogy kicsit kiszellőztessem az agyam New York füsttől szennyezett utcáin. Végül pedig felszállok a legelső buszra, ami a külváros felé tart, s hazamegyek, hogy ismét visszakerüljek a mindennapi, megszokott életembe.
Kicsit már unom ezt a monoton életmódot. Nem történik semmi sem! Jó, néha ki tudom engedni a gőzt egy-egy edzés vagy zászlóvadászat alkalmával, de az mégsem ugyanaz, mint idekinn. S habár a nyáron volt alkalmam ellátogatni apámhoz, az mégsem volt ugyanolyan, mint mikor Percy-ékkel szabadultunk ki a mókuskerékből egy-egy kaland erejéig. El tudod te képzelni, milyen idegesítő, amikor a mostohatesóid nyavalyognak, hogy "Jaj, anya, Annabeth már megint hazahozta a kis barátait!"? Bevallom, nem volt ellenemre, amikor a panelházban rám támadt pár hárpia. Oh, azért igazán magukkal vihették volna a két kis taknyost.

Mutatóujjammal a halántékomat dörzsöltem, szemeimet pedig behunytam, mert egy pillanatra megszédültem, mikor abbahagytam az összpontosítást. Igazából nem is olyan rossz ez a félisteniség, csak ne lenne ez az átkozott diszlexia. A kezdetekben ugyan egész nagy kellemetlenségeket okozott, amikor egy, a halandók számára irt könyveket tanulmányoztam, és mára már valamelyest belejöttem, de úgy tűnik, ez a szédülés soha nem fog elmúlni egy-egy olvasás után.
A kezemből majdnem kihullott a könyv, amikor a fülhallgatót kihúztam a fülemből, s meghallottam a veszekedést. Kis tömeg gyűlt köréjük, így ebből a távolságból nem láthattam, kik kaptak össze.
Elpakoltam a holmijaimat a hátizsákomba, majd felálltam és közelebb mentem. Nem akartam beavatkozni vagy megállítani őket, csak figyelni szerettem volna az embereket. Végül is, ez is hozzátartozik a normális élethez; egy jó kis civakodás, nem de?
Pár métert tettem feléjük, majd megtorpantam. Mintha füst állapodott volna meg mellettem, mely később emberi formát öltött. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Kellett volna? Nem hiszem. Ez a város már amúgy is elég szennyezett, lehet, most is csak a képzeletem játszott velem.
Odasétáltam ahhoz a padhoz, ahol az előbbi embert látni véltem, majd megálltam mellette és mosolyogva megjegyeztem.
- Ez aztán a csetepaté, mi?
Fura volt. Mármint a nő, akihez az előbb beszéltem. Különös kisugárzással bírt. Veszély, suhant át az agyamon, míg a gyomrom görcsbe rándult, fejemben pedig hangok cikáztak: "Fuss, amíg nem késő!" Én azonban nem moccantam. Nem akartam.
Oldalra biccentettem a fejem, hogy meglássam és meghallhassam, kik vesztek össze. Egy rendőrt, egy fiatal srácot és egy koldust láttam, kik tanúbizonyságot tettek előttünk, hogy New York városában valószínűleg ők hárman állnak a legnagyobb szókincs birtokában, ami a legcifrább szitkozódásokat illeti.