Dark paradise

Nem is tudom, már mióta tervezem, hogy fellátogatok az emberek közé. Nem mostanában, az biztos. Kerberosznak is kellene kutyakaja… némi lélekcsemege, egy kis borssal megfűszerezve – ahogy a pokolkutyák azt szeretik.
Igazából nem is tudom, miért nem megyek fel. Nincs kedvem? Hangulatom? Gusztusom? Az a rettentő sok mocsadék, a sok rohadt ember teljesen eluntat engem, ha felnéznék közéjük. Az állandó monotónia, a folyamatos zsibongás, amit előadnak, akár a zsinatokban – teljesen megőrjítenek. Kikészülök tőlük. Fogalmuk sincs arról, mit jelent az, hogy csend. Folyton csak hangoskodnak, üvöltöznek, részegen tántorognak, és lassan elfelejtik, mit jelent a becsület, az ön- és szépérzet. Tönkreteszik saját magukat. És duzzasztják a Sztüx folyóját. A büdös, rothadó folyónak sodrása és csobogása mindent elnyom az Alvilágban, a lelkek szerencsétlen, elhagyatott sikolya egy pillanatra visszaverődik a határtalan falakról, ütemes csengések-bongások kórusa, ahogy a holtak sóhajtoznak, sikoltanak, szenvednek. Ez számomra a megnyugvás. Hallhatom, ahogy szenvednek, bűnhődnek saját vétkeikért.
Kint állok a ’teraszon’, legalábbis valami olyasmin. Innen beláthatom az egész Alvilágot. Láthatom, merre száguld, rohan a folyó áramlata, a lelkek a habok közt vergődnek, sikoltoznak, szenvednek.
A távolból, a semmiből egy csónak alakja bontakozik ki. Az evezőt tartó lény, ember már előre int nekem az evezővel, jelezve, hogy észrevett – ha nem vett volna észre, hozzávágnék egy koponyát –, és tiszteletét kifejezi. Bár, kételkedem abban, hogy valóban tisztel.
Az orrban ülő nőt akárhonnan felismerem. Eris, a viszály istennője jött meglátogatni engem. Most érezzem magam megtisztelve? Különleges figyelemmel kitüntetve? Rendben, várj egy pillanatot… Ó! Ez nem megy.
Visszavonulok abba a kastélynak nevezett valamibe, ahol az utóbbi időmet tengettem. Kerberosz csatlakozik mellém, léptei alatt döndül a padló. Állandóan acsargásba torzuló pofájából csöpög a nyál és vér keveréke, felmarva a köveket. Az arcomat fogom ettől a kutyától. Undorító és mocskos. Lehet, hogy ki fogom hajítani a Sztüxbe, hadd ússzon egy kicsit?
Meghallom Eris hangját. Megállok egy pillanatra, és eljátszom a gondolattal, hogy nem válaszolok rá, de aztán meggondolom magam.
- Üdv, Eris! – szólalok meg, szándékosan felemelve a hangomat, hogy biztosan meghallja a válaszomat. – Mi szél hozott erre?