Annabeth & Ava

Igazság szerint ilyenkor még enni is fáj, de a nyúzottságot messzemenőkig feledteti az emberrel a győzelem. Ki nem értené ez meg? Ki nem szeret nyerni? Ki az, aki önként vállalná, hogy puszta kedvtelésből átállna a vesztes csapathoz? Nos, egy dolgot biztosan leszögeznék – Apollón gyermekei nem ilyenek, és semmi megvetendőt nem találok abban, ha teljes szívem az örömtől repest, amiért a nyertes csapat munkájából nem kicsit vettük ki a részünket a zászlóvadászat során, úgyhogy a ma este a jól megérdemelt pihenésé, de nem utolsó sorban: az ünneplésé. Ilyenkor mindig vörösen izzik, és képtelenül magasra csap a vacsora utáni tábortűz lángja, gondoskodik erről az egész győztes csapat eksztatikus hangulata, na meg nem utolsó sorban az Apollón ház gyermekeinek éneklése. Vicces, hogy bár az isteni tehetségek osztásának ezen köréből nekem sem sikerült kimaradnom, mégsem ülök le olyan szívesen az éneklők közé. Pedig állítólag legalább olyan jól megy, mint a többieknek, de ha egyvalami kiveszett belőlem, ami isteni apámban megvan, akkor az minden bizonnyal a hiúság, és a magamutogatásra való csekélyke hajlam…én a magam részéről jobban szeretek beszélgetni, mint állandóan énekelgetni. Akkor már inkább valamilyen hangszert kapok fel, azon még három éve alatt sem sikerült túltennem magam, hogy bármit is veszek a kezembe, mintha szinte magát szólaltatná meg a dallam, nekem meg sem kell erőltetnem magamat…
A tányéromon tartogatott legszebb szelet hússal indulok kifelé az étkező pavilonból, és mielőtt eldönteném hova telepedjek le a már szépszámú társaságban a tűz körül, először a lángok felé visz az utam az áldozattal – ahogy hozzám hasonlóan mindenki másé is, és egy halk áldás kíséretében a tűz falja fel helyettem a vaskos marhát. Pápá.
Szinte még mindig a játék olykor csata-szerű zajai visszhangzanak a fejemben, keveredve ezúttal a beszélgetés és nevetés, na meg a zene hangjaival, igazi kavalkádot teremtve, de azt hiszem ez is olyasmi, amit az ember kénytelen hamar megszokni a táborban: szinte sosem vagy egyedül, és szinte sosincs igazi csend. Vagy ha van, az valami nagyon rosszat jelent, és azonnal azt kívánod bárcsak sosem vágyakoztál volna egy kis nyugalom után. Nyugalom…ugyan, mi az már? Valahogy egyre kevésbé emlékszem mit is jelent a szó, főleg, hogy újabban nem kimondottan szokásom hazalátogatni a tanévre sem. Minek is áltassam magam azzal, hogy a normális világhoz tartozom? Azok után, amit itt az ember tapasztal, ez meglehetősen elképzelhetetlen, ahogy az is, hogy egyszer majd újra átlagos, hétköznapi emberként éljek. Nem zavar. Legalább ezzel magyarázhatom a tökéletesen flúgos családomat, de legalább van mellettük egy második családom – a féltestvéreim, és minden barátom, akit a táborban szereztem.
A pillantásom természetesen elsőre Portert keresné, még nem is dörgöltem az orra alá, hogy sikerült a kabinjának a vesztesekhez csatlakoznia, de előbb veszem észre Annabethet, aki általában a csapatunk vezetője szokott lenni, és szinte mindig Athéné zászlaja mellé gyűlünk mi is. Már ez is elég lenne önmagában, hogy bizonyos fokú szimpátiát tápláljak irányába, az ilyesminek különösen nagy ereje van, ha arról van szó, hogy embereket kell összekovácsolni; de egyébként is kedvelem. Ő sosem veszi magára, ha élesebb a nyelvem a kelleténél, és még a szarkasztikus vicceimhez társuló meglehetősen száraz humoromat is remekül tolerálja - Szép jó estét kapitány – köszönök neki oda szolid mosollyal ajkaimon, természetesen tréfálva. Kikerülve egy meglehetősen intimen ölelkező párocskát felé navigálom a lépteimet, hogy lehuppanhassak mellé, kellemes közelben vagyunk a tűzhöz, itt még olyan jól érezni a melegét – itt nem csak nem vagy egyedül soha, de ez ugyanúgy jelenti azt is, hogy mindig van kire támaszkodnod. Mintha a tűz lenne ennek látható bizonyítéka - Édes a győzelem?